EXTRA RÉSZ ~ A Jövő [3]

Másnap reggel hívtak, hogy be kellene mennem a stúdióba, hogy egy pár szót beszéljünk az új dalomról, hogy meghallgassam az ötleteiket. Már alig vártam, nagyon izgatott voltam. Így amilyen hamar tudtam még a délelőtt folyamán besiettem a nem túl messzi épülethez. Miután megbeszéltük a dolgokat már majdnem 1 óra volt mikor hazavitt a taxi, és nagyon éhes voltam, mivel nagyon reggelizni sem volt időm. Bementem, a kapun, fel a lifttel, és máris zártam ki az ajtót. Szinte úgy estem át a küszöbön, és siettem is a konyhába. Gyorsan összeütöttem valamit, leültem az asztalhoz, és jóízűen falatoztam. Utána úgy éreztem magam, mint egy jóllakott óvodás, el is álmosodtam, ezért ledőltem a kanapéra, és bekapcsoltam a Tv-t. Magamra húztam egy plédet, és úgy néztem a talált filmet. Próbáltam odafigyelni a filmre, mert valójában érdekelt, de még sem tudtam.. Chul Soon kattogott az agyam.. Vajon most mit csinálhat?! Vajon ő most gondol-e rám..?! Hát ezt nem fogom megtudni. Nem bírtam sokáig agyalni, mert, szempilláim leragadtak, és abban a pillanatban el is aludtam. Arra keltem fel, hogy fázok. Így muszáj volt felkelnem, és betakarnom magam újból. De mikor láttam, hogy körülöttem minden sötétségben van, kicsit meglepődtem. A TV nem ment, pedig nem kapcsoltam le. Megnéztem a telefonom, és már majdnem  8 óra volt. Ilyen sokat aludtam volna?! Nagyon fáradt lehettem. Próbáltam visszakapcsolni a TV-t, de nem reagált. Arra gondoltam, hogy valószínűleg áramszünet van. Ekkor az ablakra pillantottam, mert zajt hallottam. Egy faág kopácsolta az üveget, a szél kezdett fújni. Biztos vihar készülődik. Világítottam a telefonommal, és kimentem a konyhába, hogy elővegyek pár gyertyát. Nem találtam sokat, csak hármat. Mindegyiket meggyújtottam, elhelyeztem a szobámban, és leültem az ágy közepére. Kezdett még jobban fújni a szél, verdeste az ablaküveget, és néha villámlott is egyet. Nem szeretem a viharokat, főleg akkor nem ha egyedül vagyok. Nagyon félek. Ilyenkor mindig próbálom elvonni a figyelmem valamivel. Most például a telefonommal próbáltam játszani, de úgy nehéz volt, hogy minden 10. másodpercben egy nagyot villámlott.. Nem tudtam mit csináljak. Már fél 9 volt. Lassan telt az idő, ezért valami mással próbálkoztam. Rávetem magam, hogy kimenjek a konyhába, és egyek pár falatot, mert megint kezdtem éhes lenni. Lassan lépegettem, mert őszintén megmondva a sötéttel sem vagyok olyan nagy barátságban, főleg most ebben a helyzetben nem. Az orromig sem láttam, tapogatózni kezdtem. Mikor az egyik ablak mellett akartam elmenni egy hatalmasat villámlott. Talán ez volt a legnagyobb. Annyira megijedtem, hogy egy "kis" jajjgatással hátrálni kezdtem, de megbotlottam a saját lábamban, és hátra estem.

- Áu..! - kaptam a fejemhez, és próbáltam felállni.

Óvatosan a pulthoz mentem, mert nem akartam, hogy még valami meglepetés érjen. Ekkor elkezdett villogni a mosogató főlé szerelt neonos lámpa, majd rendesen világított. Nem emlékszem, hogy bekapcsolva hagytam volna, de örültem neki, hogy így történt, legalább megbizonyosodtam arról, hogy visszajött az áram. Viszont a vihar még mindig nem akart csendesedni. Gondoltam sütök egy pirítóst. Vágtam egy szeret kenyeret, betettem a sütőbe, de akkor láttam, hogy nincs bedugva a konnektorba. Nem is haboztam, gondolkodás nélkül bedugtam. Épp, hogy behelyeztem a testem mozdulatlanná vált. Éles fájdalom járta át minden porcikámat. Hiába akartam, nem tudtam elengedni, gondolkodni sem tudtam, és megszólalni sem. Szörnyű érzés volt, és ez addig ment amíg testem erőt nem vett magán, és el nem rántottam a kezem. A földre rogytam, mozdulatlanul feküdtem a földön és a szívemen tartottam a kezem. Az fájt a legjobban, nem is a kezem. Próbáltam megmozdulni de egyszerűen nem ment. Alig kaptam levegőt, mert valószínűleg megint a tüdőm rosszalkodott. Elkezdtem köhögni, a végén már majdnem öklendezés lett belőle. Kezdtem elgyengülni, és a szemeim is leragadni. Hiába próbáltam megakadályozni, most a testem irányított. Addig "vergődtem" ott a földön, míg végül lecsukódtak a szemeim, és minden elsötétült.
A legközelebbi emlékem már az, ahogyan ismét a kórházban fekszem egy fehér szobában. Infúzió cső lógott a kezemből, és nagyon fájt a mellkasom.. mintha egy elefánt ült volna rajta.
Miután végre leesett, hogy mi is történt, nyitódni kezdett szobám ajtaja.

- Úr Isten, felébredt! - jött be Stella és So Eun sietősen, és leültek mellém az ágyra
- Sziasztok. - köszöntem nekik rekedtes hangon
- Jobban vagy? - kérdezte So Eun aggódva
- Hát, voltam már jobban is..
- Annyira megijesztettél minket.. - nézett rám aggódva Stella
- Elhiszem. Sajnálom. De egyáltalán hogy kerültem ide?!
- Tegnap át akartam menni hozzád. Zárva volt az ajtód, és próbáltalak hívni, már vagy tizedszerre csörgettelek, és akkor kezdtem aggódni, mert tudtam, hogy otthon vagy.. Ekkor az jutott eszembe, hogy hívjam a mentőket, mert tudtam, hogy történt valami.. - magyarázta Stella - Alig kaptam levegőt mikor megláttalak, hogy ott fekszel a földön. Nagyon megijedtem.
- Köszönöm, hogy segítettél. - mosolyogtam rá, mert csak ennyit tudtam kinyögni, annyira fájt a mellkasom.
- Ugyan, az természetes. - simogatta meg karomat -
- Képzeld nemsokára jönni fog egy látogató hozzád.. - mosolygott huncutan So Eun
- Kicsoda?! - lepődtem meg
- Chul Soo szeretne látni téged. Nagyon aggódott érted, de eddig még nem tudott jönni..
- Ó, értem. - úgy csináltam mint akit nem igazán érdekel, pedig nagyon izgatott voltam.

Mikor ezt megosztotta velem So Eun pár perccel később nyitódott az ajtó. "Az én hercegem" lépett be rajta. Aggódó tekintet ült ki arcára, és máris az ágyam mellé sietett.

- Sziasztok, jól vagy Aileen? - kérdezte
- Igen, egy kicsit jobban.
- Oké, mi most megyünk. - állt fel az ágyam széléről Stella, és So Eunbe karolt
- H-Hogy mi? Hová megyünk? - lepődött meg a lány
- Öm.. Vásárolni! - máris húzta maga után
- H-Hát jó..
- Nagyon megijedtem. - simogatta kézfejemet Chul Soo ami a takarón hevert.
- Sajnálom..
- Nem kell sajnálnod... de... féltelek. - nyögte ki
Belepillantottam szemeibe, de nem tudtam semmit kiolvasni. Titokzatos volt.
- Emlékszel.. - folytatta - hogy megígértem neked, mindig vigyázni fogok rád, és itt leszek melletted..?! - bólogattam aprókat - Én ezt az ígéretemet még mindig be akarom tartani. Lehet, hogy te már elfeledkeztél róla, de én még nem. - úgy láttam kicsit szégyenlős lett, ezért egy pillanatra lepillantott a földre.
- Én nem.. - kezdtem volna, de közbevágott
- Nem kell semmit mondanod. Most itt vagyok... vagyunk, és nem foglak még egyszer elveszíteni! - kicsit jobban megszorította a kezem - Nem tudom meddig leszel itt a kórházban, talán még 1-2 nap, de én itt leszek melletted, bármennyire is talán nem szeretnéd.
- Már hogy ne szeretném? - kicsit elmosolyodtam, erre kicsit neki is boldogabb lett az arca

Így is lett. Még 2 napig kellett bent lennem megfigyelésen, szintén a tüdőm miatt. Minden nap bejött hozzám. Tegnap kétszer is volt. Olyan furcsa érzés kavarog bennem. Már nem haragszom rá azért ami 5 évvel ezelőtt történt, sőt. Tudom, hogy ismét tudnám szeretni, vagy még mindig szeretem, csak eddig nem vettem észre?! Olyan kedves velem, látszik rajta, hogy megbánta a dolgokat, és most mindent megtesz azért, hogy ezt észrevegyem.

Sétáltunk kifelé a kórház folyosóján egymás mellett. Mikor kiértünk az ajtón már hűvös volt, és kezdett sötétedni. Egy autóhoz vezetett, kinyitotta nekem az ajtót. Beszállt mellém, és indultunk.

- Köszönöm, hogy vigyázol rám. - szólaltam meg halkan, miközben bámultam ki az ablakon.
- Ez természetes. - éreztem, ahogyan mondja, kicsit mosolyogva
- Miért vagy velem ilyen kedves? - fordultam felé érdeklődve
- Miért, jobban szeretnéd, ha nem lennék az? - közben befordultunk egy utcába
- Nem, szó sincs erről, csak nem igazán érdemlem meg.
- Miért nem? Miről beszélsz? - fordult felém egy pillanatra értetlenül, majd vissza
- Hát.. Mert 5 éve csak úgy itt hagytalak, és..
- Ugyan már! - vágott közbe - Tegyünk fátylat a múltra. Kezdjünk új lappal. - mosolygott, és édesen nézett, amire nekem is el kellett eresztenem egy kis vigyort.
Ekkor egy szót sem szólva megfogta a kezem. Először kicsit meglepődtem, majd én is szorosam ujjaimba zártam tenyerét. Rápillantottam kezünkre, és melegség fogott el. Csak mosolyogtam magamban egyet. Lehet, hogy ez korai volt, de nem bántam. Most már biztos vagyok benne, hogy nekem ő kell! Semmiben nem voltam még ennyire biztos. Az, hogy a sors megint összehozott bennünket, az nem véletlen... véletlenek nincsenek, én nem hiszek bennük.

Egy utcába kanyarodtunk be, ismerős volt, de még sem az volt, ahol én lakok. Pár másodperc múlva felismertem. Ott vagyunk, ahol ő lakik. De hát miért hozott engem ide?
Megálltunk a garázs előtt, és meg is kérdeztem.

- Miért hoztál ide?
- Nem akarom, hogy még több meglepetés érjen veled kapcsoltban, ezért rajtad tarom a szemem.. legalább ma éjszaka.

Zavaromban kicsi elmosolyodtam, kiszálltunk a kocsiból, és beinvitált az ajtón. Sötét volt bent, tapogattam, majd megtaláltam a fogast és letettem rá a kabátom.

- Nem vagy éhes? - kérdezte a hátam mögül
- De, egy kicsit..

A konyha felé invitált, felkapcsoltuk a villanyt, és benéztünk a hűtőbe. Most csak melegíteni tudtunk ételt, már nem akartunk semmit főzni. Jóízűeket falatoztunk, néha csipegettünk 1-2 tányérból, majd beletettük a mosogatóba a mosatlant.

- Szeretnél fürdeni? - kérdezte miközben rendezgette a tányérokat a hűtőben
- Igen, ha lehet..
- Persze, hogy lehet. - kuncogott kicsit, majd becsukta a hűtő ajtót - Gyere fel az emeletre, adok valami pólót.
- Rendben.

Felmentünk és kaptam is egy egyszerű fehér pólót. Majdnem a combom közepéig ért, mikor magamhoz mértem, el is mosolyodtunk rajta. Gyorsan elmentem megfürdeni, hajat is mostam, és egy kicsit  rendbe szedtem magam. A lakásban sötét volt, csak egy állólámpa világított a nappaliban ami pont elég volt ahhoz, hogy halványan megvilágítsa a teret. Felmentem halkan az emeleten hátha hallom, hogy melyik szobában van. Éppen, hogy felértem már jött ki az egyik ajtón.

- Á, már készen is vagy? - jött felém vigyorogva
- Igen. - mosolyodtam el egy kicsit
- Menj be ide - mutatott arra az ajtóra honnan kijött - A cuccaidat már fel hoztam. - kedvesen kacsintott majd elment.. gondolom fürdeni

Beléptem a szobába, és ez volt az övé. Eddig nem is gondolkoztam miért pont ide kell jönnöm. Talán azt szeretné, hogy vele aludjak? Mert ide hozta a cuccaimat.. Igaz, nincs ellenemre, majd meglátjuk mi sül ki belőle.
Nem sokkal később be lépett a szobába, törölközővel derekán, vizes hajjal, nyirkos felsőtesttel. Én a ruháimat próbáltam kicsit összehajtani a szatyorban, de mikor rápillantottam észrevettem, hogy kezdem bámulni, miközben egy másik törölközővel a haját törölte, ezért gyors levettem róla szemeimet, és újból a táskába bújtam.

- Nem vagy álmos? - kérdezte kedvesen
- De.. Mindjárt le is fekszem, csak kicsit összébb rendeztem a ruháimat.
- Rendben. Nekem mind egy. De miért vagy így megszeppenve? - kicsit vigyorogta el a végét
- Hát.. Hát.. - felálltam.. egy kicsit zavarba jöttem
- Nincs miért. - jött közelebb - Csak viselkedj úgy, mintha otthon lennél. Mert számításaim szerint most itt leszel egy darabig - mosolygott kicsit huncutan
Erre kénytelen voltam egy kis vigyort csalni arcomra, de azt nem gondoltam volna, hogy több éjszakát is el fogok itt tölteni.
- Hát jól van. - mosolyogtam - De most ha megengeded.. lefekszem.. - mentem az ágy felé, és leültem a szélére
- Oké. Én is mindjárt jövök. - ezzel kiment, lekapcsolta a villanyt, én pedig elhelyezkedtem, betakaróztam. Nem akartam nagy helyet foglalni, ezért csak ott szerényen a szélén kényelmesedtem el. Már fél álomban voltam, mikor észrevettem, hogy halkan nyitódik az ajtó. Puha talpak suhanását hallottam a szőnyegen. Nem nyitottam ki a szemem, mert ahhoz már túl fáradt voltam. Éreztem, ahogyan befekszik mellém, nagy levegőt vesz, majd elhelyezkedik párnáján. Azt hitte nem veszem észre, mikor enyhén megbirizgálta egy még kicsit vizes hajszálamat. Aztán teljesen felém fordult és közelebb jött. Nem akartam megmozdulni, pedig tudtam, hogy most mi következik.. bár az túlzás hogy tudtam, de számítottam rá. Takaróm alatt éreztem kezeit, ahogyan derekamhoz csúsznak, és hátulról átölel. Ekkor kipattantak a szemeim, mert bebizonyosodott. Éreztem, ahogyan egy nagyon picit még közelebb jön, hogy hozzá simuljak, majd lélegzését éreztem a nyakamon. Nagyon jó érzés volt megint így feküdni. Nem akartam ellenkezni, mert úgy éreztem, hogy most ennél nem lehet jobb. Szépen el is aludtam, nem kellett sok idő.

*Másnap reggel*

Karjait már nem éreztem derekamon, próbáltam kinyitni a szemem, de túl világos volt a szobában, ezért visszacsuktam, majd újra próbálkoztam. Először homályosan láttam, de aztán kitisztult a kép. Ott feküdt mellettem, csak a másik oldalra volt fordítva a feje, kezével fejét támasztotta alá. Egy picit elmosolyodtam, mikor arra gondoltam, hogy lehet, nem is tudja, hogy észrevettem mit csinált az este. Kicsiket nyújtózkodtam, megdörzsöltem szemeimet, majd azon gondolkodtam, hogy ébresszem-e fel. De olyan aranyosan aludta, és még mély álomban volt, nem volt szívem felkelteni. Így hát óvatosan kikeltem az ágyból, kivettem a táskámból egy nadrágot és egy felsőt, és úgy gondoltam, hogy a nappaliban felöltözök, nem akarok zajt csapni, Így is lett. Lementem a nappaliba, majd a fürdőszobába, hogy egy kicsit igazítsak magamon. Ez után bementem a konyhába, hogy nézzek valami reggeli után. Találtam zabpelyhet a szekrényben, és tejet a hűtőben, úgyhogy ahhoz kerestem egy kis tálat. Végig kutattam pár szekrényt, amíg megtaláltam a megfelelőt. Éppen öntöttem ki a tejet, mikor lépteket hallottam lefelé jönni a lépcsőn. Mikor megfordultam egy nagy álmos fejjel találtam magam szemben.

- Jó reggel! - ásította, miközben odajött hozzám
- Jó reggelt. - mosolyogtam jó kedvűen - Hangos voltam? Felébresztettelek? - tettem vissza a tejet a hűtőbe, ő pedig a pulthoz támaszkodott, és szemeit törölgette
- Ugyan, de hogy is. Ennyivel engem nem tudsz felébreszteni. Csak észrevettem, hogy nem vagy ott mellettem..
- Ó, értem.. Már nem bírtam tovább aludni.
- Semmi baj.. Tegnap este gyorsan elaludtál. - mosolygott
- Nem elég gyorsan. - néztem rá sejtően, közben a zabpelyhet öntöttem a tejbe
- Hogy érted?
- Semmi-Semmi.. - vigyorodtam el egy kicsit, majd visszatettem a zabpelyhes dobozt a szekrénybe - Kérsz te is? - váltottam témát
- Persze. - mosolygott, majd ő is elővett egy tálat
- Mit csinálunk ma? - kérdeztem, miközben leültem az asztalhoz a reggelimmel
- Nem tudom. Mit szeretnél?.. Egyáltalán neked van valami programod?
- Nekem ma nincsen, ha jól emlékszem. Majd holnap lesz..
- Értem. Én pedig perpillanat minden nap szabadságon vagyok.. Egy darabig - kuncogta el a végét
Elmosolyodtam, majd bevettem egy falatot a számba.

Gyorsan megreggeliztünk, majd csak szenvedtünk otthon.. nem tudtunk semmit kezdeni magunkkal, ezért úgy döntöttünk elmegyünk egyet sétálni. Olyan szép őszi nap volt.
Felvettük kabátjainkat, cipőinket, és el indultunk ki az ajtón. Kicsit hűvös szellő fújt, a nap szépen sütött. A fák lombjainak kezdett sárga, barna és piros színe lenni. Sétálgattunk be a város felé. Ott voltunk egy nagy téren, gondoltuk leülünk az egyik padra. A kiszemelt felé tartottunk, amikor odajött hozzánk egy idős házaspár.

- Ó, elnézést a zavarásért. - szólt az idős hölgy kedvesen, és mosolygósan - De mi turisták vagyunk itt a férjemmel, és szeretnénk egy képet csinálni kettőnkről. Megtennék, hogy segítenek ebben? - nyújtotta oda a fényképezőgépet
- Hát persze. - vigyorogtam kedvesen rá, majd elvettem tőle a fényképezőgépet. Megmutatta mit hol nyomjak meg, és beálltak ketten elénk.
Chul Sooval ketten néztük mikor les a megfelelő pillanat, hogy lenyomjuk a gombot, és mikor megtörtént a pár odajött hozzánk, és megdicsérte milyen jól sikerült, és természetesen hálásan megköszönte.
- Aranyoskáim - szólt megint az idős hölgy -, köszönjük a segítséget. Most esetleg én is lefényképezhetem magukat? Olyan rég láttam már ilyen szép párt. Jó lenne, ha megörökíthetném.
- Ő.. Nem.. Mi, nem.. - botlottunk egymás szavaiba Chul Sooval
- Ugyan már, álljanak csak oda ahová mi, és már készen is vagyunk.
- Hát rendben.. - mondtam halkan, majd Chul Sooval léptünk 2-t hátra.
Egy nagyot vigyorogtunk, majd kattant a fényképező.
- Köszönöm szépen, hogy titeket is lefényképezhettünk. - vigyorgott a néni.
- Ugyan, nincs mit. - mosolygott rá Chul Soo
- Akkor mi most tovább is mennénk, viszlát gyermekeim! - integettek egyet, majd tovább mentek
- Viszlát! - köszöntünk utánuk
- Szerintem üljünk akkor le arra a padra.. - fordultam Chul Soo felé, majd el is indultam
- Rendben. - mondta halkan

Odasiettem a padhoz, egy kicsit kínosnak éreztem ezt a helyzetet, mert éppen most mondta nekünk az a hölgy, hogy milyen szép pár vagyunk. Pedig nem is vagyunk azok.. MÉG nem..
Leültünk mindketten, és néztük a többi padon ülő, és sétáló embert.