Éppen egy szokásos veszekedésen voltam túl Chul Sooval a pult mögött.. Azóta mindig ugyan azon veszekedünk, én próbálom neki elmondani, de ő meg félbeszakít, mert nem akar hallani. Sokszor az ilyen veszekedések után úgy érzem, hogy már nem szeret. A szavakat, amiket hozzám vág, nagyon fájnak. "Undorodom tőled" "takarodj" "könnyűvérű" "fogd be a szád" "lassan úgy viselkedsz mint egy k*rva". Nem is tudom, hogy mi lett vele. Pár napja olyan, mintha kicserélték volna. Olyan feszülten és idegesen jön munkába. Biztosan tudom, hogy szeret még, de akkor meg miért makacskodik ennyire?!
- Gyere vissza segíteni! - szólt utánam mikor én befutottam az öltözőbe az összeugrásunk után
Nem szóltam semmit, csak pár másodperc múlva - miután kifújtam magam - kifelé vettem az irányt. Hirtelen a raktárban vele találtam magam szembe, éppen dobozokat pakolt.
- Kérlek segíts ezeket átvinni a konyhába. - mondta egész normálisan, majd odanyújtott nekem egy dobozt
Sóhajtottam egyet, majd úgy tettem ahogyan kért. Nem tudom, hogy mi van vele. Egyszer veszekszik velem, aztán meg tök normális. Döntse már el végre, hogy mit akar..
Mentem vissza a raktárba a többi dobozért, erre hirtelen neki ütköztem.
- Nem tudsz vigyázni? - morgott, majd felvette a dobozt
- Bocsánat. - szedtem rendbe magam
- Ja. - forgatta a szemeit
- Most megint mi bajod van? Bocsánatot kértem, vagy nem? Az előbb normálisan hozzám tudtál szólni, de most megint csak morogsz..
- Gondolkodj csak el, hogy miért.. Hidd el, rá fogsz jönni. - ezzel elment mellettem
Csak egy nagyot sóhajtottam, mert rögtön leesett, de ebből a témából már annyira elegem volt, hogy nem akartam vissza szólni, csak felvettem egy újabb dobozt, és vittem.
[..] Mikor hazaértünk apával felmentem a szobába, és lehuppantam az ágyra. Már nagyon elegem volt, teljesen lefáradt az agyam. Eldöntöttem, hogy nem fogok utána szaladni. Bár még mindig halálosan szeretem, nem érdemli meg, hogy fussak utána. Majd rá fog jönni, és remélem, hogy időbe..
Ekkor megcsörrent a telefonom. Anya volt az.
- Szia anya! - szóltam bele vidáman, megfelejtkezve a gondolataimról.
- Szia kislányom, hogy telnek a napjaid?
- Minden rendben van - hazudtam - Jól érzem magam..
- Ezt örömmel hallom. Nem gondolkodtál még abba, hogy mikor jönnél haza? Itthon már mindenki vár, és a sulira is kell gondolni.
Ezen elgondolkodtam. Végig futott az egész nyár a fejembe, különösen az utóbbi időszak..
- Hát, az az igazság, hogy még nem.. De igazad van.. Már nekem is nagyon hiányoztok.
- *elmosolyodott* Flóra már alig várja, hogy lásson. Nem rég beszéltem az anyukájával.
- Értem.. Hát, igazából a repüléstől függ, hogy meddig maradok, és nem tőlem.
- Tudom. Akkor majd még beszélünk ezzel kapcsolatban. Ha úgy gondolod, hogy haza szeretnél jönni, akkor felhívsz és én rögtök megnézem a legközelebbi járatot.
- Rendben anya.
Elköszöntem tőle, és elterültem az ágyon. Chul Soora gondoltam, és két gondoltam között vacilláltam. 1. Magam mögött hagyok mindent, és szó nélkül elmegyek.. ami valljuk be, nem éppen jó ötlet.. vagy 2. Elmondom So Eunnek és Stellának, Chul Soot pedig kihagyom ebből. Túl fájdalmas lenne a szemébe mondanom azt, hogy elmegyek, és itt hagyom. Bár már igazából nem köt semmi hozzá, de mikor összejöttünk, akkor megígértem neki, hogy semmiért és senkiért nem fogom itt hagyni. Azóta változtak a dolgok. Egy csapásra... minden. Mintha egy rossz álomba merültem volna.. csak azt vártam, hogy felébredjek, vagy valaki megcsípjen. Sosem gondoltam volna, hogy ebből a jól induló nyárból ilyen zűrzavar lesz. Gondolataimat ismét a telefon csörgése zavarta meg.
- Igen, tessék?! - szóltam bele, mert ismeretlen volt a szám
- Jó estét, elnézést a zavarásért, Aileenel beszélek? - szólt bele egy férfi hang
- Ó, igen. Ji Tae? - ismertem fel a hangját
- Igen, heló Aileen, fejleményeket hoztam. Tudom, hogy kicsit már késő van ehhez, de most érkezett meg, és úgy gondoltam, hogy muszáj meg osztanom.
- Ki vele! - fordultam hasra az ágyon
- Az van, hogy tetszett nekik a dal, és úgy gondolják, hogy érdemes lenne benneteket felhasználni, úgy még több dalt kell felvennünk.
- Ez komoly?! - vigyorodtam el örömömben.
- 100%. Szóval, mikorra tudnánk összehozni még eget?
Hirtelen Chul Soora gondoltam, és elment a kedvem. Tudtam, hogy úgysem akar majd velem eljönni, hiszen látni sem akar, nemhogy még egy közös dalt felvenni velem.
- H-Hát, az van.. h-hogy Chul Soo most nagyon beteg.. - találtam ki
- Beteg?!
- I-Igen, és tudja alig van hangja.. Torok gyulladása van.. - nem voltam benne biztos, hogy ez így jó lesz, de hirtelen csak ez jutott eszembe
- Torok gyulladás? Értem.. Ez esetben képes vagy rá egyedül?
- Ő, hát persze.. - gondolkodtam el
- Remek, akkor mit szólnál holnap után? Úgy is szombat lesz. Vagy van egyéb elfoglaltságod?
- Nem, nincsen. Akkor mondjuk fél 3?
- Tökéletes, akkor érted megyek a kávézóhoz ahonnan múltkor indultunk. Úgy jó lesz?
- Persze.
Elköszöntem tőle, majd ismét dobtam egy hátast. "Miért csináltam ezt?" - kérdeztem magamtól -. Tudom, hogy úgy sem jönne el velem, hát akkor meg mit csináltam volna.. Ez a dolog már menthetetlen.. Egyedül kell megcsinálnom ezt az egésze, mert már nem számíthatok rá. Amúgy is, teljesen megváltozott, mintha már nem is ő lenne.. Olyan furcsa lett. Van amikor ok nélkül belém köt, és van, amikor utána meg kedvesen szól hozzám, és ezt váltogatja..
*Másnap reggel*
Semmi kedvem nem volt felkelni. Most már nem is megyek be örömmel a kávézóba, mert tudom, hogy egész nap vele kell veszekednem, és kerülgetnünk kell egymást. Ez egyszerűen az őrületbe kerget.
- Felvennél pér rendelést? - kérdezte meg tőlem, mikor mindketten a pult mögött álltunk.
- Igen. - meg is indultam.
Csodálkoztam, hogy hozzám tudott szólni ilyen kedvesen, és ma még nem is veszekedtünk, pedig már délután 3 óra körül járt.
[..] 6 után, mikor bezártunk, megbeszéltem So Eunnel és Stellával egy kis sétát. Stella már tudott erről az egészről, mert egyik nap elmeséltem neki, és teljesen megértett. Nagyon jól esett, hogy ilyen jók voltak hozzám.
Odasiettem ahhoz a padhoz a parkban, ahová megbeszéltük. Már mind a a ketten ott vártak.
- Na végre már, hogy megérkeztél. - öleltek át
- Bocsi, csak kicsit később értünk haza.. - mondtam
Elkezdtünk sétálgatni, és közben beszélgettünk.
- Na, és mi a helyzet Chul Sooval? Javult a helyzet? - kérdezte Stella
- Nem, semmit.. - hajtottam le a fejem - Nem képes meghallgatni, nem is akar erről a témáról beszélgetni, mert amikor felhozom, rosszul érinti, és rögtön elkezd velem veszekedni.
- És nem gondoltad még azt, hogy félrehívod, és ráparancsolsz, hogy most igen is végighallgat téged?
- Nem.. ez a helyzet már menthetetlen.. El kell fogadnom, és amúgy is, nemsokára kell hazamennem, szóval..
- Mi? - szakítottak félbe lepedten
- Igen.. A suli miatt is, na meg az otthoniak miatt is. Hiányzik már mindenki..
- De nem hagyhatsz itt minket. - szomorkodott So Eun.
- El kell fogadnunk a döntését.. - érzett együtt velem Stella
- Tudom, csak nem akarom, hogy itt hagyjon minket.. - nézett Stellára So Eun
- Nem foglak itt hagyni benneteket. - vágtam beszélgetésükbe - Stella, te gondolom amúgy is jössz majd vissza Magyarországra. Igaz?
- Igen, igaz, de szerintem később mint te.
- Miért, mikor mész Aileen? - kérdezte So Eun
- Hát, ma van 5-e.. Olyan 16-a körül gondoltam, mert még otthon is van egy csomó dolgom..
- Értem.. - sóhajtott fel So Eun
- De ne aggódj, az év közti szünetekben is eltudok jönni ide, semmibe sem telik eljönnöm ide egy hétre. - mosolyogtam rá, erre felcsillantak a szemei
- Jól van gyerekek, de most azon gondolkozzunk, hogy mi lesz Chul Sooval. - vetette fel Stella - Mi lesz, megmondod neki, hogy elmész, vagy csak úgy itt akarod hagyni?
- *sóhaj* Őszintén szólva, nem tudom.. A szemébe nem tudom megmondani, hogy itt hagyom, amikor megígértem neki, hogy mindig itt leszek neki, de azóta változtak az idők.. Ha pedig csak úgy elmegyek, akkor az nekem is rossz lesz, és neki is, ráadásul pofátlanság.
- Hát, ezt neked kell eldöntened. - veregette meg a vállam So Eun
- Tudom, és ez a legnehezebb az egészben.. - szippantottam a levegőbe
- Tudod mit..? - kezdte Stella - Szerintem akkor is meg kellene neki magyaráznod ezt az egészet, és menteni ami még menthető..
- De miért próbálkozzak megint? Ha meg ki is békülök vele, akkor meg még rosszabb lesz itt hagynom őt utána.
- Ha pedig nem teszed meg, akkor egy életen át sajnálni fogod..
Nem szóltam semmit, ezzel is az helyeselve azt, amit mond.
[..] Fél 8 felé haza is keveredtem a parkból, majd elmentem fürdeni. Azon gondolkodtam, hogy vajon most mi tévő legyek.. Arra jutottam, hogy talán jobb lesz úgy, ha szó nélkül elmegyek. Elbúcsúzok mindenkitől úgy, hogy Chul Soo ne tudjon róla, és akkor minden rendben lesz.. Legalább is most ezt tartom a legjobb megoldásnak.
Befeküdtem az ágyba egy bögre kakaóval, amit apa készített el nekem, hogy kedveskedjen, majd azon gondolkodtam, hogy nem helyes az, amit csinálok. Holnap el megyek a felvételre, és egész végig lelkiismeret furdalásom lesz, de mind egy is, mert már nincs visszaút, nem gondolhatom meg magam..
*Másnap reggel*
Elég jól ébredtem, és úgy gondoltam szívok egy kis friss levegőt, így hát fel is öltöztem, összefogtam a hajam, és 10 óra körül lehetett mikor elindultam. Valamiért Chul Sooék háza felé húzott a szívem, pedig tudtam, hogy nem szabadna arra elsétálnom, de éreztem, hogy muszáj. Pár lépés után, mikor kikerültem azt a nagy kiálló faágat, egy jómadárral futottam össze.
- Szia Aileen. - köszönt Shou
- Szia. - forgattam meg kicsit a szemeimet, és elmentem mellette
- Hé, várj már - kapott a karom után - Beszélgessünk
- Mit akarsz?
- Csak beszélni szeretnék veled? - engedte el a karom
- Szerintem nekünk nincs miről beszélnünk.. - fordultam volna meg, hogy tovább menjek
- De tudok neked segíteni.
Erre kíváncsian visszafordítottam a fejem.
- Miben?
-Ugyan, tudod, hogy miben. Talán segíthetek, hogy kibékülj Chul Sooval.
- Hát, végül is ez lenne a legkevesebb azok után amit tettél. Mert most miattad van egy az egész.
- Tudom, és nagyon sajnálom. - hajtotta le a fejét - De akkor is, talán tudok segíteni. - kapta vissza, és a szemembe nézett
- Akkor mondd, hátha igazad van.
- Hát, arra gondoltam, hogy talán elmondhatnám neki, hogy én tehetek az egészről, és elmesélném neki mi történt..
- Igen, erre már én is gondoltam, de sehogy sem akar végighallgatni. Azt gondolod, hogy talán téged végig fog?
- Igen, biztos vagyok benne. Bár a jövő héten elmegyünk innen, mégis megpróbálnék segíteni abban, amiben csak tudok..
Elgondolkodva néztem rá, majd meglágyult a szívem.
- Rendben, köszönöm, hogy segíteni próbálsz..
- Nincs mit, tényleg ez a legkevesebb.. - mosolyodott le
- Nem is vagy olyan szörnyű mit amilyennek képzeltelek. - viccelődtem
- Ha-Ha.. - húzta vigyorra egyik szája szélét. - De most mennem kell, majd akkor beszélek vele.
- Oké, és még egyszer köszönöm. - szóltam utána
Erre csak hátrafordult és kacsintott egyet.
Átmentem a másik oldalra, és elkezdtem visszafelé sétálni. Kicsit jobb lett a kedvem, és reméltem, hogy sikerül neki beszélni vele.
[..] 2 óra körül elköszöntem apától, és elindultam a kávézó felé, ahová megbeszéltük. Hamarabb odaért mint amennyire megbeszéltük, így hamarabb indultunk el. Behuppantam mellé az anyósülésre, és már hajtott is.
Mikor odaértünk Yeon-Seok már ott volt. Leültünk mindannyian, és Ji Tae az asztal végéből idehozta az angol szövegű dalt. Mikor megláttam az első oldalon a dal címét, majdnem hátraestem a székkel együtt. "Christina Perri - A Thousand Years"
- Ezt nem hiszem el.. - mondtam magamnak halkan, miközben a papírt bámultam
- Valami baj van? - kérdezte Yeon-Seok aki előttem ült
- Semmi, semmi csak.. csak rájöttem, hogy ismerem. - kaptam fel a fejem
- Remek, akkor gondolom nem kell nagyon begyakorolni.
- Nem. - letettem a kis füzetet, felálltam és a mikrofon felé vettem az irányt.
- Mit csinálsz? - kérdezte Ji Tae, mikor mindketten felém pillantottak
- Kezdhetjük. - léptem be a kis szobácskába a mikrofon mögé
- De hát.. Még át sem néztük..
- Nem baj. Kezdjük. - vettem fel a fejhallgatót.
Mindketten az üveg elé ültek a sok gombot igazgatták az irányítópulton, majd kíváncsi szemekkel néztek rám, hogy vajon mi fog kisülni ebből.
Nem haboztam. Mikor megadták a jelet, rögtön el is kezdtek. Közben minden emlék átfutott a fejemen, ami csak lehetséges. Azon gondolkodtam, hogy vajon ez helyes-e, amit most teszek, mivel végül ez az egész közös álmunkká vált. Legszívesebben elsírtam volna ott magam a mikrofon mögött, mikor énekeltem, mert csak a fellépésünkre tudtam gondolni, és Chul Soora. De tudtam, hogy most erősnek kell lennem. Úgy éltem át a dalt éneklés közben, mint még soha. Mikor kipillantottam, csak csodálkozó arcokat láttam. A szívemet végig melegség töltötte el, de volt amikor beleszúrtak a rossz emlékek, mégsem akartam, hogy vége legyen a dalnak. Egyszer csak azt vettem már észre, hogy egy könnycsepp szántja végig bal oldalon az arcomat. Nem foglalkoztam vele, mert nem akartam, hogy észre vegyék. Mikor vége lett gyors letöröltem, vettem egy nagy levegőt és kimentem. Kinyitottam az ajtót, és mosolygós arcokat láttam.- Ez gyönyörű volt. - ölelt meg a 2 férfi boldogan
- Köszönöm. - jöttem zavarba
- Ettől biztos el odáig lesznek majd. - mondta Ji Tae fülig érő mosollyal és visszaült a székére.
- Valljuk be, hogy tényleg nagyszerűen énekelsz, és van még jövőd ebből az biztos. - mutogatott mutatóujjával - Csak sajnáltam, hogy az a fiú.. Chul Soo ha nem tévedek, nem tudott eljönni, mert akkor még egy lapáttal tehettünk volna rá.
Erre kicsit lehajlott a mosoly a számról, mert valahogy éreztem, hogy fel fogja valamelyikük hozni.
- Nem baj. - áll fel Yeon-Seok mellé Ji Tae - Így is nagyszerű lett. Szerintem akkor végeztünk is, nem tartott sokáig.
- Szerintem is. Még ma elküldöm az anyagot, és akkor egész hamar kapunk is rá visszajelzést. - kacsintott mosolyogva Yeon-Seok.
- Rendben. - dörzsölgettem a karom megszeppenve
- Gyere, visszaviszlek a kávézóig. - invitált a kijárathoz Ji Tae.
Elköszöntem Yeon-Seoktól egy kis öleléssel, majd megindultunk. A kávézó előtt kitett ahogyan mondta. Elbúcsúztam tőle, ő tovább hajtott, én pedig hazafelé vettem az irányt. De már csak fél 5 körül járt, nem volt kedvem a szobában ücsörögni. Gondoltam lemegyek és sétálok egyet a parton. Egyedül akartam menni, mert kicsit rossz kedvem volt, hogy a szinte már közös dalunkat egyedül kellett elénekelnem, és van egy olyan érzésem, hogy már többször nem is fogjuk együtt..
Leértem a homokos részre, lassan sétálgattam, közben néha-néha felrúgtam a homokot, hogy levezessek egy kis haragot. Most nem mentem közel a vízhez, mert nem akartam, hogy vizes legyen a cipőm. Zsebre tettem a kis fehér farmer rövidnadrágomban a kezem, lehajtottam a fejem, és úgy bóklásztam. Felpillantottam, és a távolban egy ismerős alakot láttam meg. Sokáig nem ismertem fel, csak mikor egy kicsit közelebb jött. Chul Soo volt az. Bárhol felismerem ezt a járást, és ahogyan a hajába kapott a nyári szél... Gondolkodás nélkül sarkon fordultam, mielőtt még esetlegesen észrevett volna. Most semmiképp nem akartam vele találkozni, mert minden egyes gondolatom körülötte forgott. Szedtem a lábam, mert mikor legutóbb rápillantottam erre felé jött.
- Na mi van, már nem is akarsz velem találkozni? - szólt egy hang a hátam mögül
Megálltam, megfordultam, és Chul Soo állt egy pár méterrel előttem.
- Nem, nem találkozni nem akarod veled, hanem veszekedni. - mondtam határozottan
- Még te mondod, hogy nem akarsz veszekedni? Nem én smároltam le úgy az unokatestvéredet, hogy közben együtt vagyok valakivel.
- Jajj istenem. - sóhajtottam, és mindkét kezemmel a combomra csaptam - Látod, megint te kezded. Hányszor kértem, hogy hallgass végig?! Akkor talán most rájöttél volna, hogy máshogy is meg lehet beszélni a dolgokat, és arra, hogy ne én vagyok a hibás! - léptem egy kis lépést közelebb
- Láttam amit láttam, nekem nem kell semmit elmagyarázni!
- Vagy talán csak félsz, hogy végül nekem lesz igazam, és akkor majd rájössz, hogy mekkora egy idióta voltál.
Gyorsan elém sétált. Megijedtem, mert nagyon közel jött. Az orrunk majdnem összeért, és úgy magyarázta halkabb hangon.
- Kérlek kímélj meg, és menj el innen! - mondta a szemembe
- T-Tessék? - lepődtem meg
- Menj el innen! Hát nem érted, hogy nem akarlak látni?! - egy lépést hátrált, majd a hajába túrt dühösen
- Azt akarod, hogy menjek el innen? - néztem rá komolyan, kicsit megszeppenve, mert váratlanul ért az, amit mondott
- Igen, azt akarom, vagy mondjam el még egyszer a kedvedért? - kérdezte gúnyosan
Pár másodpercig egyikünk sem szólalt meg, csak egymás szemébe néztünk. Az övéből a harag és a szomorúság sugárzott, én pedig már majdnem elsírtam magam. Nagyon fájtak a szavai. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ő fogja kérni azt, hogy menjek el.
- Nehogy elkezdj sírni, mert most nem lesz aki megvigasztaljon! - utasított rám, közben felemelte a mutatóujját
- Annyira kegyetlen vagy. - suttogtam, majd legördült egy könnycsepp az arcomon - Egy hibáért képes vagy elítélni. - emeltem fel a hangom - Egy ilyen hibáért.. Egy ilyen dologhoz két ember kell. De te csak ENGEM okolsz. - nyomtam meg a szót - Ahelyett, hogy szépen végighallgatnál, és elmondhatnám, hogy valójában mi is történt, ahelyett csak makacskodsz, és a saját érdekeidet nézed. - szipogtam - Tudod mit, jobb is lesz, ha tényleg elmegyek innen. - vettem vissza a hangerőt - Nincs itt semmi, ami miatt maradhatnék, főleg nem miattad. Még akkor sem, ha itt legbelül tudom, hogy még mindig ugyan szeretlek, és tudom, hogy te is engem.. Bármennyire is próbálod ezt most a dühöddel takarni, átlátok rajtad... átlátszó vagy..
Nem szólt vissza, csak kisimult az arca, és láttam rajta a döbbenetet, és azt, hogy egy kicsit magába szállt. Nem szóltam semmit. Letöröltem a könnyeimet, ő addig a földre pillantott, majd megfordultam és lassan elmentem. Pár lépés után utánam szólt.
- Menny el innen.. minél hamarabb.
Mikor meghallottam, összeszorítottam a szemeimet, és megfordultam.
- Hidd el, már alig várom, hogy a repülőtéren legyek, és vissza se fogok nézni! - mondtam hangosabban a végét
- Úgy legyen! - mérgesen megfordult, és elment
Úgy érzetem, mintha most látnám őt utoljára. Olyanok voltunk mint a gyerekek.. Néztem ahogyan egy darabig elmegy, majd egy nagyot rúgott a homokba, hogy levezesse dühét.
[..] Mikor hazaértem már nem sírtam. Köszöntem apának, felszaladtam a szobámba, és rögtön anya számát tárcsáztam. Meg akartam vele beszélni, hogy minél hamarabb hazajussak. Nem bírtam tovább itt maradni.. nem bírtam volna ki még 1 napot vele együtt. Mikor a mondataira gondoltam összerándult a gyomrom, és egy ütemet kihagyott a szívem. "Kímélj meg, és menj el innen!" "Menj innen, minél hamarabb!" és még sok ezer szó, amit ki sem mondott, de le tudtam olvasni az arcáról.
Anya felvette a telefont. Rögtön azzal kezdtem, hogy haza szeretnék menni. Le is döbbent, mire azt mondtam neki, hogy honvágyam, de persze hazudtam. Azt mondta, hogy majd megbeszéli apával. De mondtam neki, hogy én most azonnal meg tudom, mert én szeretném vele közölni.
Elköszöntünk egymástól, és elterültem az ágyon. Olyan üres volt mindenem legbelül.. olyan volt, mintha kitépett volna egy darabot belőlem azzal, hogy elsétált a szemem előtt..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése