- Jó reggelt. - köszönt apa kedvesen
- Jó reggelt. - mondtam rekedtes hangon
- Gyere, ülj le és reggelizzünk. - tett elém a tányért, majd leült velem szembe.
Azon gondolkodtam, hogy vajon most mondjam-e el neki.. De nem halogathattam, hát elkezdtem.
- Apa?! Ugye nem fogsz megharagudni..? - kezdtem kicsit félve
- Már miért kellene megharagudnom? - vigyorgott
- Mert lassan el kell abban gondolkoznom, hogy mikor indulok haza..
- És ezért miért kellene megharagudnom?
- Mert nem akarlak itt hagyni..
- Ó, ugyan már. Felőlem aztán bármikor jöhetsz majd év közben is. - legyintett
- *felcsillantak a szemeim* Tényleg?
- Persze, hogy is gondolhattad azt, hogy nem..
- Rendben apa. De akkor kérlek beszéljük meg pontosan, hogy mikor. Mert én tegnap este már beszéltem anyával, és mondtam neki, hogy én szeretnélek megkérni, és elintézni a hazautamat.
- Nincs semmi akadálya annak, hogy megbeszéljük és elintézzük.
- Remek. Akkor reggeli után ráérsz, vagy rögtön menned kell valahová?
- Az az igazság, hogy igen.. Szóval ha délután 2 körül hazajövök, akkor nem lenne jobb utána?
- Nekem megfelel. - mosolyogtam egy kicsit
- Oké. - kacsintott
Reggeli után a mosogatóba tettük a tányérjainkat, és elmosogattam, eltöröltem őket, hogy segítsek egy kicsit. Ez idő alatt apa lefürdött, öltönyt húzott, elköszönt és már indult is valahová sietősen. De ez nem is meglepő, hiszen mindig mindenhová szalad, még ha nincs is késésben.
Lehuppantam a nappaliban mosogatás után, és bekapcsoltam a TV-t. Kicsit elpilledtem, elterültem a kanapén és lehunytam szemeimet. Arra ébredtem, hogy vadul csengetnek. Felvánszorogtam két lábra, majd ajtót nyitottam. So Eun volt az.
- Szia. - mosolyogtam kicsit kómásan
- Ó, szia, talán felébresztettelek?
- Hát, egy kicsit, de gyere be nyugodtan. - nyitottam szélesebbre az ajtót
Be is jött és lecsüccsent a kanapéra.
- Beszélhetünk? - kérdezte kicsit félve
- Persze, miről szeretnél beszélni? - ültem le mellé
- Tudom, hogy ezt a témát már átrágtuk, de.... - pillantott le a földre, majd vissza rám - akkor sem szeretném, ha elmennél..
- Ahj. - nyögtem ki halkan - Hidd el, nem csak rajtam múlik ez az egész. Otthon is várnak rám, és már 2 és fél hónapja nem láttam őket. Borzasztóan hiányoznak.. na meg, miért maradnék? Nincs miért.. persze rajtatokon kívül.
- Félsz?
- Tessék?! -néztem rá értelmetlenül
- Félsz? - szegezte nekem a kérdést még egyszer
- Ezt most hogy érted? Ugyan mitől félnék?
- So Eun én.. - pislogtam piciket
- Ez nem jó megoldás, hallod?! - szakított félbe - Ezzel csak azt éred el, hogy tényleg nem bocsájt meg neked, és a tetejébe még el is fog felejteni. Tényleg ezt akarod? Mert most lehet azt gondolod, hogy ez a legjobb megoldás.. de nagyon is tévedsz. Mindketten próbáljátok leplezni az érzéseiteket, de ennek az ég világon semmi értelme nincsen.. Rossz irányba haladtok mind a ketten..
Hallgattam egy kicsit, miközben mélyen egymás szemébe néztünk, majd a sírás határán szinte suttogva megszólaltam.
- Nagyon sajnálom.. Én már döntöttem.
Erre egy nagyon pici fejcsóválást kaptam, majd So Eun határozottan felállt, és kiszáguldott a bejárati ajtón.
Ez most nagyon nem hiányzott. Fejemben végig futottak szavai, és kigördült egy könnycsepp. Homályosan bámultam magam elé. Egyik kezemmel az arcomhoz kaptam, hogy megakadályozzam a könnycseppek lejutását, a másikkal pedig a puha kanapéba markoltam, és úgy kezdtem el zokogni.
- Az egész életem egy nagy csalódás. - magyaráztam magamnak két szipogás között, majd lassan felsétáltam a lépcsőn, közben letöröltem könnyeimet.
Benyitottam szobám ajtaján és ledobtam magam az ágyra.
[..] Délután 2-re már meg is nyugodtam, és apa akkor ért be pont a bejárati ajtón. Lementem hozzá a laptopommal együtt, megvártam amíg kényelmesebb ruhába átöltözik, addig bekapcsoltam. Pár perccel később helyet foglalt mellettem, és máris a menetrendeket kezdtük nézegetni. Kicsit görcsbe rándult a gyomrom, mikor láttam, hogy nem egész 2 napom van hátra. Kedd délután 15:35-kor indult a járat. Csak bámultam a képernyőt, és gondolkodtam.. Vajon helyes az amit most teszek? Ismét So Eun szavai kezdtek el keringeni a fejemben, és igaza volt.. tényleg félek.. és abban is igaza volt, hogy attól félek, hogy Chul Soo nem bocsájt meg nekem, és ha el megyek innen, akkor még el is fog felejteni.. Az utóbbit nagyon nem akartam, mert abba talán bele is halnék. Lehet, hogy ő már nem szeret - mert minden jel azt mutatja -, de akkor meg miért veszekedik velem állandóan ezen?! Bármennyit gondolkodok, semmire se jutok..
- Az úgy jó lesz? - szakította félbe gondolataimat apa
- Hogy, tessék? - kaptam felé a fejem
- Mondom az úgy jó lesz, ha én majd kiviszlek oda? És ha majd kedden pakolni szeretnél, akkor nem is muszáj már bejönnöd a kávézóba.
- Rendben apa.
Nyomott egy puszit a homlokomra, majd megjegyezte, hogy szóljak anyának a fejleményekről, és felállt mellőlem. Lecsuktam a gépet, és felmentem a szobába. Felvettem a telefonom, anyát tárcsáztam. Míg kicsörgött azon gondolkodtam, hogy vajon nyomjam-e ki, vagy ne, és még visszamondhatom a hazamenetelt egy kicsit későbbre. De akkor eszembe jutott, hogy ő akarja, hogy minél hamarabb menjek el.. Ekkor anya beleszólt a telefonba, és elszállt minden gondolatom. Mindent lebeszéltem vele, és örömmel hallotta, hogy már ilyen hamar hazamegyek.
7 óra körül lementem megvacsorázni, majd fürdeni. Befeküdtem az ágyba, a párnára tettem a fejem. Oldalra fordultam és csak bámultam a lógó, majdnem földig érő függönyt, ahogyan a nyitott ablakon befújó langyos szelecske belekapott. Kiürítettem a fejem, és próbáltam elaludni. Nagy nehezen sikerült is, de éjszaka egy csomószor lemászkáltam inni, mert rosszat álmodtam, és járnom kellett egyet. Mire visszaértem az ágyamba, addigra ki is tisztult a fejem, de aztán jött megint egy rémálom.. Mindegyiknél levegő után kapkodva pattantam fel a párnámról. Talán ilyen szörnyű estém még nem is volt.. még akkor sem mikor kicsi koromban nagyon tüdőbeteg voltam, és arra keltem fel, hogy nem kapok levegőt..
*Másnap reggel*
Nagyon kialvatlanul ébredtem, karikásak voltak a szemeim. Kénytelen voltam feltenni egy kis alapozót, hogy legalább egy kicsit takarja el a karikáimat. A kocsihoz siettem, és vártam apát.
Nem sokkal később meg is érkeztünk. Chul Soot nem láttam sehol. Nagyon megijedtem, mert mindjárt arra gondoltam, hogy ez lenne az utolsó nap, amikor láthatom, erre talán nem jött munkába. Siettem, hogy felmenjek, de mikor épp, hogy beléptem a bejáraton és a lépcső felé pillantottam két fekete nadrágos lábat láttam lejönni. Abban reménykedtem, hogy Chul Soo az. Így is lett. Mikor megláttam az arcát, észre sem vettem, hogy egy aprót mosolyogtam, ő pedig komolyan nézett rám.
- Mi van, minek örülsz ennyire? - sétált előttem
- S-Semminek. - zavaromban csak ennyit tudtam kimondani, levettem a mosolyt az arcomról, és amíg elment mellettem a földre pillantottam - Ezt most miért csináltam? - kérdeztem magamtól halkan, majd felvágtattam a lépcsőn az öltözőbe.
Mikor elkészültem egy kicsit méregettem magam a tükörbe, majd zajokat hallottam a raktárból, és egy kisebb jajgatást, amire azonnal odaszaladtam. Beléptem az ajtón, és bevallom, hogy megijedtem egy kicsit attól amit ott láttam. Összetört poharak a földön a földön, Chul Soo pedig a kezét fogta, amiből csöpögött a vér.
- Úr Isten, mi történt?! - szaladtam oda hozzá
- Hagyj békén! - rántotta el a csuklóját, mert nyúltam volna oda, hogy megnézzem tudok-e segíteni
- Had segítsek.. - mentem még közelebb, közben üvegszilánkok ropogtak a talpam alatt
- Nem kell, nincs szükségem rá! - egy kicsit felszisszentett a végén, mert megnyomta a sebet, amiből még mindig folyt a vér.. elég csúnyán nézett ki
- De igen is van! Ne tagadd! Mindjárt jövök.. - nem vártam meg míg válaszol, mert úgy is megint elutasított volna. Kiszaladtam egy enyhén bevizezett ruháért, majd visszasiettem hozzá.
Már a földön térdelt és próbálta elállítani a csuklója alatti vérzést azzal, hogy elszorította a kezét. Én is leguggoltam mellé, ügyeltem, hogy ne az üvegszilánkokra.
- Mutasd, had kössem be.. Engedd el.
- Minek segítesz te rajtam? - kérdezte halkabban, majd lassan elvette a kezét, láttam rajta, hogy egy kicsit meglágyult.
- Miért, most jobb lenne, ha itt hagynálak, nézve ahogyan talán elvérzel? - kérdeztem cinikusan, majd óvatosan rátettem a kezére. Szisszentett párat, de muszáj volt.
- Várj, tegyünk rá gézt. - utasított, mikor már kötöttem volna össze a rongyot a keze körül
- Az segít?
- Igen, nem hiába szoktam anyámnak segíteni a kórházban..
- Rendben, várj, elmegyek és keresek. - álltam fel
- Nem kell sokat lépned, ott van a szekrényben.. - mutatott oda másik kezével kicsit gúnyosan
Odalépegettem, majd kinyitottam. Egy kis elsősegély doboz volt benne. Letettem a mellé a földre, visszatérdeltem, majd kinyitottam. Kivettem belőle, addigra a vérzés is enyhült egy kicsit a vizes rongy segítségével, majd elkezdtem körbe tekergetni a kezén, ahogy utasított.
- Fáj még? - kérdeztem mikor készen lettünk.
- Már nem annyira.
A vér kezdett egy kicsit át itatódni a gézen, ezért csak rátettük még a nedves rongyot, ezért még egyszer akkorának tűnt a keze.
- Hogy történt? - kérdeztem miközben kötöttem össze az anyagot
- Nem tudom. Akartam kivinni pár poharat.. Az egyik egyszer megingott a kezemben, próbáltam utána kapni megfelejtkezve arról, hogy több is van nálam, és mindegyik leborult.. valahogy így, de nagyon gyorsan történt..
- Értem.. - pillantottam körbe magunk örül. Mindenhol üvegszilánk, és annál egy kicsit kevesebb vér. Ez idő alatt csak egy kicsike szócskát vártam tőle, de tudtam, hogy úgy sem fogja kimondani..
- Sosem gondoltam volna, hogy ezt még valaha fogom neked mondani.. - kezdte - de köszönöm.. - nyögte ki a végét, erre látványosan felkaptam a fejem - Ne örülj ennyire. Menjünk vissza dolgozni. - tápászkodott fel.
- Rendben. - zavarba jöttem. Ilyen látványos lehetett volna, ahogy megörültem..?
Kiment, és még csak vissza sem nézett. Fogtam egy felmosót és feltöröltem fele a vért, majd egy seprűvel az üvegszilánkokat. Nem mondom, de jó sok poharat akart volna kivinni..
Mikor végeztem kimentem a pulthoz, és meglepetten láttam, ahogyan sürög forog. Bár a bal kezét - ahol elvágta - még mindig nem használta, és ott fel is tűrte szépen vékony ingének az ujját. Míg fellépegettem a kis fokos lépcsőn és odasétálgattam megszólított.
- Felvennéd a rendeléseket? Ma sokan vannak.
- Igen. - fogtam a kis papírkám és tollam, és máris indultam. Nem hazudott, tényleg sokan voltak.
Pár perc múlva vissza is értem 6 rendeléssel. Leadtam a konyhába, majd mikor elkészültek kivittem őket. Mikor már 4 óra körül járt kezdtem elszomorodni, mert Chul Soo azóta nem szólt hozzám.. Ott álltam a hűtőnél és épp töltöttem fel, amikor nem figyeltem az ajtóra, és hirtelen kicsapódott.
- Áu. - hallottam a hátam mögül, gyors megfordultam - Nem tudsz jobban vigyázni? - förmedt rám Chul Soo és a bekötött kezét fogta
- Én.. Én sajnálom.. - dadogtam, mert tényleg véletlen volt, és meglepődtem, ahogyan nekem esett
- Sajnálod, sajnálod.. ezzel már tele van a padlás. - megfordult, hogy bemenjen a konyhába, de én nem hagytam szó nélkül
- Most mi bajod van? Véletlen volt..
- Hogy mi a bajom?! - fordult hirtelen vissza - Az, hogy te még mindig itt vagy. Miért nem takarodsz már vissza oda, ahonnan jöttél? - mélyen a szemebe nézett, majd sarkon fordult, és beszelelt a konyhába.
Nagyon fájtak a szavai, egy darabig fel sem fogtam, hogy most megint miért kell ezt csinálnia velem?! Csak bámultam a lengő konyhaajtót, majd hirtelen elfutottam, be az öltözőbe. Ott leültem a padra, velem szemben volt a nagy tükör. Úgy éreztem, hogy most nem lát senki, így nyugodtan kisírhatnám magam. De már eleget bőgtem a viselkedése miatt az utóbbi időkben, ezért ez most már nem fog előfordulni. És úgy ahogyan "kérte" holnap elhúzok innen, és engem többé nem fog látni. El fogok búcsúzni azoktól, akik nekem fontosak, és ebben ő nem lesz benne..
[..] Zárás után csak a kocsiból bámultam, ahogyan felpattant a biciklire, a pólójába és a hajába belekapott a szél, majd sebesen elhajtott. Tudtam, hogy most utoljára láttam, ezért felidéztem az arcát ahogyan csak magam előtt bámultam ki az ablakon. Azok a szinte már fekete csillogó szemei, enyhén telt ajkai, puha, világos bőre, na és a gyönyörű mosolya.. a mosolyról eszembe jutott, ahogyan tiszta szívből szokott nevetni. Olyankor alig látszanak a szemei, szinte egy csíkban olvadnak össze pillái. Olyan aranyos.
Gondolataimat apa zavarta meg, ahogyan megkattintotta az ajtót, és behuppant a volán mögé. El is indultunk hazafelé. Otthon már azon gondolkodtam, hogy mikor kezdjek el pakolni. Apa mondta, hogy már megvette a jegyeket napközben, szóval azzal már nincs gond. Elkezdtem vacsora után kipakolni pár ruhámat a szekrényből a bőröndömbe, hogy azzal is előrébb legyek, aztán mikor beleuntam elmentem megfürdeni, és azonnal le is feküdtem. Féltem, hogy rosszat fogok álmodni, de szerencsére nem így lett. Reggel 9 körül keltem fel pakolásra készen..
*Aznap reggel CHUL SOO SZEMSZÖGÉBŐL*
Egy szokásos reggel volt. Mikor elkészültem elindultam biciklivel a kávézó felé. érdekes módon nem állt kint Aileenék bejáróján az autó. Meglepődtem, de csak abban reménykedtem, hogy nem kell többé látnom. Lehet, hogy megfogadta a "tanácsomat" és tényleg hazament még tegnap?! Jobb is lesz így..
Felsétáltam a lépcsőn, az öltözőmbe mentem. Mikor végig jöttem az oda vezető kis rövidke folyosón nem éreztem illatát a levegőben. Mikor készen lettem bekopogtam az öltözője ajtaján, de semmi hang nem szűrődött ki. Benyitottam, és sehol senki. Egy ütemet kihagyott a szívem annyira meglepődtem. Féltem. Féltem, hogy itt hagyott.. bár tudom, hogy én utasítottam erre számtalanszor, mert nem bírtam ki, hogy minden nap lássam.. Bár még mindig szeretem, ezt nem mutathattam ki felé, mert akkor gyengének nézett volna, és azt akartam, hogy legalább annyira, vagy még jobban is fájjon neki, mint nekem akkor, amikor rajtakaptam őket.
Becsuktam magam előtt az öltözője ajtaját, és a pult felé vettem az irányt. Ma máshogy álltam a dolgokhoz. Apukáját sem láttam egész nap, nem tudom mi történhetett. Nagyon nehéz volt egész nap egyedül, de valahogy meg kellett csinálnom.
[..] Délután háromnegyed három felé, mikor épp rápillantottam az órára, és a poharakat törölgettem valaki odarohant a pult elé.
- Chul Soo - lihegett Shou
- Mit akarsz? - kérdeztem
- Beszélni akarok veled, nagyon fontos! - sürgetett
- Miről akarsz beszélni?! - igazgattam a poharakat
- Aileenről..
Erre kipattantak a szemeim, majd felé fordultam.
- Az lehet, hogy te akarsz, de én nem. - fordultam vissza unottan
- Az lehet, de nem kérdeztem, hogy akarsz-e. Ha őt nem hallgattad végig, akkor most engem akkor is végig fogsz. - bejött a pult mögé, megfogta a karom, és a kis folyosóra húzott
- Állj már meg, nem vagyok rá kíváncsi.
- Mégpedig én akkor el fogom ezt neked mondani. Neki akarok segíteni.. pontosabban nektek.
- Segíteni? Ezen már nem lehet segíteni.. De ha ennyire akarod, akkor essünk túl rajt.. - fordítottam oldalra a fejem, mert ha már végig kell hallgatnom, akkor éreztessem vele azt, hogy nem érdekel, hogy mit akar mondani.
- Én megígértem, hogy segítek neki, mert ez a legkevesebb.. és ha már őt nem hallgatod végig, akkor elmondom én neked. Most nem fogok hazugságot mondani, csak az igazat, mert nem lenne értelme kitalálni valamit az ő javára.. Szóval mikor volt a filmezés, előtte pár nappal észrevettem, hogy So Eun próbálja igényelni a társaságom, és néha Aileenel együtt jött oda hozzám. Rájöttem, hogy ő segít So Eunnek, hogy felfigyeljek rá, de akkor ez rögtön nem jutott eszembe. Filmezés közben le kezdett esni, hogy mit terveltek ki, de akkor már késő volt. Azt hittem, hogy Aileen érdeklődik irántam, nem pedig So Eun. Ezért mikor megkérdezte, hogy ki segít neki bevinni a poharakat a konyhába, megragadtam az alkalmat, és utána vittem párat. Hülye voltam.. próbált tiltakozni a csókom ellen, éreztem, ahogyan taszít magától, de akkor már túlságosan elszálltam, és biztos voltam magamban. Ekkor jöttetek be ti.. miután So Eunnel elmentetek, Aileen még mindig kint sírt az udvarban utánad. Próbáltam kihasználni az alkalmat, hogy ágyba vigyem. Tudom, ez most nagyon idiótán és gerinctelenül hangzik, nem tudom mi lett velem. Szinte csak akkor tértem észhez, amikor a tenyere az arcomon csattant.. akkor el is küldött. Pár napja találkoztunk véletlenszerűen kint az utcán futottunk össze, először nem is akart velem beszélni, de aztán rávettem, és megígértem neki, hogy ezt most elmondom neked.
Lassan felé fordítottam a fejem. Úgy éreztem magam, mintha ezek után a mondatok után sokkot kaptam volna. Nem gondoltam, hogy hazudik, mert már ismerem, és nem lett volna oka rá.
- Ez komoly? - kérdeztem halkabban- Totálisan, de remélem, hogy felfogtad, mert nem fogom még 1x elmondani.. Ennyibe telt volna ha végig hallgatnod ugyan így őt is, és akkor már régen boldogok lehetnétek, és folytathatnátok tovább az életeteket..
Kisebb hallgatás utána leesett..
- Ez miért volt most ilyen sürgős? - kérdeztem sejtően
- Nem rég átmentem hozzá, és beszéltem vele.. Haver.. - túrt a hajába - ma repül haza..
- Hogy mi? - kerekedtek ki a szemeim
- Meg akarod akadályozni?
Bólogattam egyet kettőt, mert nem jöttek szavak a számra.
- Akkor még talán utol éred. 15:35-kor indul a járata.
Nem szóltam semmit, csak a fali órára néztem. 15:07. Ez nem lehet igaz. Azonnal megindultam, szó szerint vágtáztam, mert nem egy kis út mire innen a repülőtérre érek. Shounak csak annyit tudtam visszaszólni, hogy "Köszönöm". Lehet, hogy minden vendég engem figyelt, amíg a kijáratig jutottam, de nem érdekelt. Gyorsan fogtam egy taxit, mert a biciklim most nem ért volna semmit, és utasítottam a repülőtérre.
*AILEEN SZEMSZÖGE*
- Indulhatunk kislányom? Már majdnem 3 óra. - kérdezte apa tőlem a nappaliban, amint leértem, mert visszamentem a gitáromért.
Stella és So Eun is itt volt, mert el akartak köszönni.
- Mehetünk. Kimentünk négyen a kocsihoz, apa bepakolta a csomagtartóba a nagy piros bőröndöm, vele együtt a gitárom, addig a lányoktól búcsúzkodtam.
- Hiányozni fogtok. - öleltem át kettőjüket egyszerre lebiggyesztett szájjal
- Te is nekünk. - mondta Stella, mikor elengedtük egymást
- Remélem hamar visszatérsz hozzánk.. - szomorkodott So Eun
- Hát persze, semmi pénzért nem hagynám ki. - mosolyogtam, ösztönözve arra, hogy legyen egy kicsit vidámabb
- Gyere, menjünk, mert a végén még lekésed. - szólt a háttérből apa, majd beült a kocsiba
- Az lenne a legjobb.. - jegyezte meg So Eun halkan, amire Stellával mind a ketten elvigyorodtunk
- Isten veletek. - öleltem meg még egyszer őket.
- Vigyázz magadra. - mondták egyszerre
Elváltam tőlük, beültem a kocsiba, elindultunk, apa dudált egyet, és amíg láttuk egymást integettünk. Lefordultunk a sarkon, és magam mellé helyeztem a kezem, majd sóhajtottam egyet.
- Hiányozni fog? - kérdezte apa
- Persze, mindenki.. - bámultam magam elé
- Nem is láttam Chul Soot, vagy tőle már elbúcsúztál tegnap?
- Ő.. igen. - hazudtam
- Jól van, igyekeznünk kell, már 15:18 van.
Alig hogy kimondta, már nem telt 5 percbe ott is voltunk. Kipakoltuk a cuccaimat, elbúcsúztam tőle, sokáig öleltem. Nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig az arcára. Hátamra vettem a gitárt, húztam magam után a bőröndöt és indultam. Mikor bementem rengeteg emberrel találtam magam szemben. Siettem a jegyemnek megfelelően kiírt terminálhoz, nehogy lekéssem, de valahol abban reménykedtem, hogy összeütközök Chul Sooval. Aminek annyi volt az esélye, mint hogy egy hangya legyőzzön egy madarat. Lefelé hajtott fejjel álltam a hosszú sorban, és vártam a sorsomra.*CHUL SOO SZEMSZÖGE*
Az órámra pillantottam, 15:27. A lábamat idegesen kezdtem el fel-le mozgatni a kocsiban, mert biztos voltam benne, hogy nem fogom utol érni. Mekkora egy barom voltam. Most nem lenne ez, ha higgadt fejjel végighallgatom. Tudom, hogy egyszer úgy is haza kellett volna mennie, de akkor legalább nem így válnánk el egymástól.. örökre.
Az utolsó sarkon fordult a be a taxi. Kifizettem, és ki is rohantam a kocsiból be az üvegajtón. 15:32 - pillantottam a nagy órára a magasban -, el sem tudtam képzelni mi lesz, ha most nem érem utol. A termináloknál kezdtem el szaladgálni, de hiába. Semmi. Már kezdtem feladni a reményt. 15:34. Már biztosan a repülőn ül, mit sem gondolva rám, csak arra, hogy minél hamarabb hazaérjen, és elfelejtsen. Még csak el sem búcsúzott tőlem, amiről én tehetek. Eltaszítottam magamtól és most ez lett a vége.. vége mindennek.
*AILEEN SZEMSZÖGE*
15:32. Még a fejemet forgattam, és vártam, hogy hátha felbukkan, de minden hiába. Én következtem soron. Átnyújtottam a jegyem, majd vártam, hogy visszakapjam. Mikor a kezembe nyújtotta, és jó utazást kívánt, egy hamis mosolyt húztam a számra, majd még egy utolsót visszapillantottam, és elindultam a kis folyosón. Lehajtott fejjel sétáltam egészen a repülőig. Mikor már fent voltam, némán néztem ki az ablakon, és a lehetetlenen gondolkodtam, hogy talán utánam jön.. De hova gondolok, hiszen ő kérte, hogy "takarodjak" innen, akkor meg miért is foglalkozom én vele? Tudom, hogy most nagyon fáj, de muszáj elfelejtenem.
*CHUL SOO SZEMSZÖGE*
Az óra 15:35-re váltott. Hihetetlenül összeszorult a szívem. Gombóc nőtt a torkomba, és a földre rogytam. Csak térdeltem, és bámultam magam elé. Éreztem, ahogyan a szemem égni kezd. Sírni akartam.. férfi vagyok, de sírni akartam.
- Ne menj. - mondtam magamnak halkan, majd kieresztettem egy könnycseppet
Meg sem bírtam mozdulni. Egy világ omlott össze bennem, amiért volt merszem elengedni. És az a legrosszabb, hogy én utasítottam rá, nem is egyszer..- Chul Soo! - hallottam a hátam mögül. Felismertem, és nem akartam, hogy így lássanak. - Chul Soo állj fel. - fogtak is meg hárman, de csak Shou hangját hallottam
- Hagyjatok békén. - rántottam ki magam karjaik közül, majd mindkét tenyeremmel a fejemet fogtam idegesen - Képes voltam elengedni..! - fordultam feléjük hirtelen, és kiabáltam, mire egy páran rám figyeltek.
- Csillapodj. - csitított Stella és So Eun
- Még is hogyan?! - kérdeztem újból könnyes szemekkel
- Most már nem tehetünk semmit.. - mondta halkan beletörődve Shou
- És ez az én hibám! - okoltam magam
- Szavakkal nem érsz semmit... Cselekedned kell. - utasított So Eun
- De még is mit tehetnék?! - néztem rá értelmetlenül - Siettem ide ahogyan csak tudtam, miután megtudtam az igazságot, és még is elment... - jöttek könnyeim a szememből
- Nyugalom haver, kitalálunk valamit. - jött oda hozzám higgadtan Shou, és átölelt testvériesen. Nem löktem el magamtól, mert úgy éreztem, hogy ez most kell. Egy szoros ölelés után megtörölgettem szemeimet, a többiek is kicsit oda voltak, és tudtam, hogy ez az én hibám. Hogy lehetek ekkora idióta?
*AILEEN SZEMSZÖGE*
>Hallgasd! :)<
Csak ültem némán és bámultam ki az ablakon, ahogyan felszáll a repülő. Mikor elmerültem a gondolataimban könnyek gyűltek a szemembe, és egy pislogás után végigfolyt patakokban az arcomon. Lecsuktam a szemeimet, és képeket idéztem fel magamban.
 |
| ..Mikor énekeltem neki |
 |
| Mikor felköszöntött.. |
 |
| Az első csók.. |
 |
| Az első éjszakánk.. |
Amilyen jól és ahogyan elkezdődött, olyan rosszul és olyan gyorsan telt el ez a nyár.
MINDIG IS SZERETNI FOGLAK KIM CHUL SOO, SOSEM FELEDLEK, ÉS EGYSZER AZ ÉLET ÖSSZE FOG VELED HOZNI, HA CSAK EGY PILLANATRA IS.. MEGÍGÉREM. ♥
*CHUL SOO SZEMSZÖGE*
Itt fekszek a szobámban, sötétben, és csak egy szó jön halkan a számra: "Miért?". Ezt hajtogatom órák óta. Bezárkóztam, és ki sem mozdulok. Nem. Addig nem, míg vissza nem kapom. Érezni akarom itt mellettem. Érezni akarom a csókjait. Érezni akarom, ahogyan rám néz amikor csukva van a szemem. Érezni akarom az érintését. De most csak azt érzem, ahogyan hideg könnycseppek folynka ki a szememből..
CSELEKEDNI FOGOK, ÉS ADDIG NEM NYUGSZOM, AMÍG MEG NEM TALÁLLAK! MOST BIZTOS AZT HISZED, HOGY CSERBEN HAGYTALAK, ÉS NEM SZERETLEK. PEDIG EZ EGYÁLTALÁN NEM ÍGY VAN. HALÁLOSAN SZERETLEK, ÉS EZT BE IS FOGOM NEKED BIZONYÍTANI.. MEGÍGÉREM! ♥
~ THE END ~
*Kisbetűs rész* Köszönöm azoknak, akik végig velem tartottak ebben a történetben, remélem elnyerte a tetszéseteket, és ne feledjétek, jövök egy EXTRA résszel, amiben nem lesz minden ilyen szomorú :') Remélem tetszeni fog, és visszaemlegetitek ♥ Köszönöm ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése